- Archívumból - | |
A kincs | |
Írta: Draskóczy Hanna, 2008-10-08 | |
Mint tanítónõ, nagyon vártam már a téli szünetet. Sokszor gondolkoztam azon, vajon ki készül jobban a vakációra, a diákok vagy a tanárok? Amikor végre elérkezett az idõ, kiürült az egész iskola. Az idõ gyorsan elrepült, és azt vettem észre, hogy már megint idõre kelek és mennem kell dolgozni. Tudom, hogy egy szünet után sok mindent meg kell beszélniük a gyermekeknek, hiszen örülnek egymásnak. Emiatt azután nagyon nehéz egy helyben ülve kivárni az óra vágát. Na de ennyire? Mintha az osztály egy zsák bolha lett volna. Az egyik kisfiú különösen mozgékony volt. Mindig szeretett mozogni, beszélgetni. Egy idõ után azon kezdtem el gondolkozni, hogy a szóözön közepette, vajon mikor vesz levegõt. Azzal vigasztaltam magamat, hogy ez a helyzet legfeljebb egy hétig tarthat. Majdnem igazam is lett. Egy hét alatt mindenki megnyugodott, kivéve ezt a kisfiút. Õ nem nyugodott le. Vagy beszélgetett, vagy piszkált valakit, vagy éppen izget-mozgott, amikor ülnie kellett volna. Már a szünet utáni harmadik hét is eltelt, amikor változást tapasztaltam nála. Csendesebb lett, engedelmesebb, de nem értettem, hogy miért? Amikor egyszer, a füzetét javítottam, és nem volt nálam ceruza, kértem tõle egyet. Ekkortájt híre járt az osztályban, hogy van egy olyan kincse, amit senkinek sem mutat meg. Furdalta az oldalam, hogy rájöjjek a titkára, de álmomban sem tudtam elképzelni, hogy mi lehet az. Ahogy kinyitotta a tolltartóját, megláttam benne a nagy titkot, amire mindenki olyan kíváncsi volt. Egy kicsiny papír matrica volt az, rajta egy kis kép és írás. Ahogy odahajoltam, a következõt olvashattam: „Az Emberfiának van hatalma bûnöket megbocsátani." Márk 2, 10. Nagyon megdöbbentem ezen, mert éppen ez az Igevers volt vasárnap az aranymondás a gyülekezetünkben a gyermek istentiszteletünkön. Nem értettem, hogyan kerülhetett hozzá ez a „kincs", hiszen én is ott voltam vasárnap a gyerekek között, és sem õt nem láttam, sem a családjából senkit. Amikor megkérdeztem tõle, hogy jutott ehhez a kincshez, bevallotta, hogy az iskola ebédlõjében a földön találta. Nem tudom pontosan, hogyan kerülhetett az ebédlõbe az aranymondás, de azt tudom, hogy et a fiú igazi kincset talált ebben az igeversben, amit azóta is féltve õrzi. Amikor késõbb azon töprengtem, hogyan kerülhetett az iskola ebédlõjébe ez a kincs, eszembe jutott az iskolából egy kislány, aki a mi gyülekezetünkbe jár. Talán õ ejthette le a földre. Ha valóban õ volt, nem is tudja, hogy Isten mire használta fel õt. Sokszor mi sem vagyunk tudatában, és nem is értjük, hogy Isten mire használ fel bennünket, hogyan juttatja el rajtunk keresztül Isten üzenetét másokhoz. Amikor az osztályból kiközösített társunkkal beszélgetünk, vagy kiállunk mellette, nem is tudjuk felmérni, hogy ez mennyit jelenthet számára. Ugyanez történhet akkor is, amikor elejtjük az aranymondásunkat, és más megtalálja. Ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek el kell hagynia az aranymondását, de figyelmeztet bennünket arra, hogy Isten sokszor tudtunkon kívül, minket is felhasználhat arra, hogy mások megismerjék Õt. Légy hûséges hozzá, és Õ használni fogja az életedet mások javára. A zsoltáríró ezt így fogalmazza meg: Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert Õ munkálkodik. Zsoltárok 37, 5.
Imádság: Köszönöm Istenem, hogy bár piciny vagyok, mégis felhasználsz arra, hogy segítsek másokon. Ámen Draskóczy Hanna
|