- Archívumból - | |
Régi húsvétok… | |
Írta: Draskóczyné Kati , 2008-10-08 | |
Ha gyermekkorom húsvétjaira gondolok, két arc elevenedik meg elõttem. A bátyámé és a nagyapámé. A nagyapám „csak" nevelõapja volt édesanyámnak, mégis mi gyerekek úgy szerettük, mintha édes - nagyapánk lett volna. Nem tudtunk elképzelni szebb dolog, mint amikor õ vigyázott ránk. Megismertette velünk a madarakat, elmagyarázta a különféle fákról azt, hogy melyik mire jó, a füvekrõl pedig sokat mesélt nekünk. A húsvétot nagyon vártuk, mert ilyenkor kivitt bennünket a kertbe nyuszi-lesre. Ilyenkor képesek voltunk (még a húgom is!) hosszú percekig, néma csendben kuporogni egy bokor mögött, hogy megláthassuk a húsvéti nyuszit. Nagyapánknak csodálatos szeme volt, mert õ mindig látta a nyuszi elvillanó farkát, de mi soha. Mire oda fordultunk, amerre õ észrevette, a nyuszi már eltûnt. Ez a nagy csalódások, és a nagy remények ideje volt. Akkor még azt hittük, hogy a nyuszi-várás a húsvét igazi lényege. Ahogy teltek az évek, bátyámmal együtt lassan felfogtuk a húsvét igazi értelmét és ajándékát. Nemcsak megértettük, de el is fogadtuk Jézus Krisztus szabadítását, megváltását a magunk életébe. Elhatároztuk, hogy ezt az örömhírt nagyapának is elmondjuk. Azt reméltük, hogy örömmel fogja fogadni, de õ egész másképpen válaszolt, mint ahogy azt reméltük. - Nagyon örülök, gyerekek, hogy szívetekbe fogadtátok az Úr Jézust. - mondta. Én azonban már túl öreg vagyok ehhez. Ilyenkor már nem illik az elrontott életünkkel odamenni Istenhez. Hiába bizonygattuk, hogy még nem késõ, ezt nem tudta elfogadni. Egyszer felolvastuk neki a lator (rablógyilkos) történetét, akit az Úr Jézussal együtt feszítettek keresztre (Olvasd el te is! Lukács 23, 39-43). A történetben mikor a gonosztevõ elismerte, hogy megérdemelte a büntetést, a mellette szenvedõ Jézus pedig bûntelen, így szólt Jézushoz: „emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba." Mire Jézus így válaszolt: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban." Ez azt jelenti, hogy a gonosztevõ a halála elõtti percekben kegyelmet kapott, mert hittel az Úr Jézushoz fordult. Nagyapánk azonban kitartott véleménye mellet. Amit viszont nagyon szeretett hallgatni, azok az énekeink voltak. A bátyám, aki úgy-ahogy megtanult gitározni, néha leballagott a hegyrõl, - ahol laktunk - a nagyapjához énekelgetni. A nagypapa ekkor már nem tudott felkelni a betegágyból. Tudtuk, hogy az énekeinknek nagyon örül, ezért egyre gyakrabban látogattuk meg õt. A sokat hallott énekek szövege megtörte ellenállását, és csendben, imádságban megnyitotta szívét Megváltója elõtt. A következõ húsvétkor gyülekezetünk lelkésze meglátogatta a nagyapát. Olyan gyengének találta, hogy a beszéd is nehezére esett. A beszélgetés folyamán, a lelkész azt kérdezte tõle: Miben bízik Józsi bácsi, ha meg kell állnia Isten színe elõtt? A nagyapa csendben ezt suttogta: Az Úr Jézus értem kiontott vérében. A nagypapa már Isten színe elõtt a „mennyei húsvéton" örvendezett, amikor a lelkészünk elmondta nekünk ezt az örömhírt. Azóta tudom, hogy Istennél nincs reménytelen eset. Olyan jó, hogy így imádkozhatunk azokért a szeretteinkért, akik még nem értik igazán a húsvéti örömhírt.
Úr Jézus! Köszönöm, hogy megérthettem a húsvéti örömhírt. Köszönöm ígéretedet, hogy „aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el". Ámen.
Draskóczy Gáborné
|