- Archívumból - | |
A pincében | |
Írta: Draskóczy Gábor, 2008-10-08 | |
A mi családunkban el voltak osztva a házimunkák. A lányok segítettek a mosogatásban, a fõzésben, a varrásban és a többi „lányos" munkákban. A fiúk feladata volt a vásárlás és télen a pincében a favágás és a szén és fa felhordása. Mivel hat nõvérem van és én magam egyedül fiú, így nekem kellett naponta hosszabb-rövidebb idõt a házunk pincéjében eltöltenem. Félelmetes volt egyedül lemenni a sötét pincébe. Odalent a rekeszünkben nem volt villanyvilágítás, ezért egy gyertya fényénél hasogattam a gyújtóst. Fantáziám ilyenkor sokszor meglódult. Mindig attól féltem, hogy valaki elbújt a sötétben, hogy engem elkapjon. Ha biztonságosan bejutottam a rekeszünkbe, akkor gyorsan visszazártam a lakatot, hogy senki meg ne lephessen. Évekig ilyen rettegés töltötte be a szívemet a téli estéken. Egyik nyáron Lajos bácsi meghívott egy táborba. Az erdõ közepén volt egy kis házikó, ahová késõ este, nagyon fáradtan érkeztünk meg. Mindenki elfoglalta a deszka priccsen a helyét. Lajos bácsi még esti áhítatot tartott nekünk, de a fáradtságtól már nem tudtam odafigyelni. Csak ez az egy mondata ragadt meg bennem, mert ebben magamra ismertem: „Lehet, hogy vannak közöttetek olyanok, akiket már sokszor megszólított Jézus, de eddig elutasítottátok Õt, de ezen a héten még egy utolsó lehetõséget ad nektek." - majd mély álomba zuhantam. Ez a tábor szinte egy túlélõ tábor volt. Magunk gyûjtöttük az erdõben a fõzéshez a fát. A forrásnál mosakodtunk, majd onnan vittük az ivó-, fõzõ-, és mosogató vizet. Villany helyett petróleumlámpát használtunk. Napközben bujkáltunk az emberek elõl, hogy ne vegyenek észre bennünket, mert abban az idõben megbüntették azt, akit rajtakaptak azon, hogy bibliai tábort szervezett. A kirándulások során mindig megtaláltuk azt a helyet, ahol leülhettünk és meghallgathattuk Lajos bácsi tolmácsolásában Isten üzenetét. Egyik nap a bálványokról volt szó. Nagyon szíven ütött az, hogy nekem is lehet olyan bálványom, amit vagy akit jobban szeretek Istennél. Ekkor egy kislányra kellett gondolnom, aki abban az idõben betöltötte minden gondolatomat. Õ az én bálványom! Õ foglalja el a szívemben azt a helyet, amely Istené kellene, hogy legyen! Miatta nem tudom az Úr Jézust az életembe hívni. - csapott belém a felismerés. A kirándulás végén egy barátommal lementünk a forráshoz. Útközben elmondtam neki felismerésemet. Õ is megvallotta nekem, hogy Isten megszólította az aznapi Igén keresztül. Letérve az ösvényrõl az erdõbe mentünk, hogy senki se lásson bennünket. Letérdeltünk az avarba és megvallottuk Istennek bûneinket és kértük az Úr Jézust, hogy költözzön az életünkbe. Megvallottuk, hogy hisszük, hogy érettünk halt meg a kereszten. Másnap levelet írtam a szüleimnek, amelyben megírtam nekik, hogy Isten új élettel ajándékozott meg , és bocsánatot kértem tõlük az ellenük elkövetett bûneimért. A nyár gyorsan eltelt. Kezdõdött az iskola. Az idõjárás is egyre gorombább lett. Be kellett gyújtani a kályhánkba. Amikor elõször mentem ezen a télen a pincébe, még nem tûnt fel az a változás, ami bennem végbement. Néhány hét múlva vettem csak észre azt a furcsaságot, hogy már nem félek lemenni a pincébe. Vajon mitõl van ez? Nagyfiú lettem? Ez lenne az oka? Lassan rájöttem arra, amit Isten az Igéjében így fogalmaz meg: Nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erõ, a szeretet és a józanság lelkét. (2Timóteus 1,7) Isten maga vette el a félelmemet. Ha idõnként mégis megkísértett, akkor hangosan énekelni kezdtem valamelyik Halleluja éneket, és tudtam, éreztem, hogy Jézus velem van a pincében is. Ez csak egy azok közül a változások közül, amely bennem végbement azóta, hogy Jézust az életembe fogadtam. Jézus arra bátorít, hogy jöjjetek énhozzám mindnyájan akik bármilyen terhet, például félelmet hordoztok, és én megnyugtatlak benneteket. Nem szeretnéd te is kipróbálni?
Úr Jézus! Sokszor félek. Nincs kihez mennem. Egyedül vagyok. Szükségem van a Te közelségedre. Jöjj az életembe és tégy ott mindent rendbe, hogy a Te közelségedben folytathassam életemet félelmek nélkül. Ámen!
2002. december 7. Draskóczy Gábor
|